Szeptember 16-án megyénkből elsőként tüntették ki Gyulai-díjjal a ZTE FC mérkőzéseiről évtizedek óta tudósító Bóbics Lászlót, aki személyesen is ismerte és példaképének tekintette a díj névadóját, az atlétaként és újságíróként is elismert Gyulai Istvánt. Még éppúgy látta a feketesalakos pályán játszani Szőcs János csapatát, mint a 2002-es NB I-es bajnokcsapatot vagy jelenlegi együttesünket, a kilométereket pedig sosem számolta, amikor tudott, mindig ott volt a ZTE idegenbeli meccsein is. A sokoldalú újságíró saját szemével bizonyosodott meg Sir Alex Fergusson emberi tartásáról, írt félévértékelőt a Nemzeti Sportba Garamvölgyi Lajos helyett, Gellei Imre szavaival élve a lokálpatrióta újságírás jegyében dolgozott. Örül, hogy másfél éve újra „NB I-es újságírónak” mondhatja magát, egy Hemingway-idézetet pedig alapelvnek tekint: „Mindig a Jóistennel bizniszelsz, egyszer nyersz, egyszer veszítesz.” Interjú Bóbics Lászlóval.

- Ősszel elsőként vehetted át Zala megyei sportújságíróként a Gyulai-díjat, ami után rengetegen gratuláltak kollégáid, ismerőseid és a sportolók közül is. Voltak ezek között olyanok, amelyek valamilyen oknál fogva különösen melengették a szívedet?

- Valóban, nagy örömömre sokan hívtak fel, és nem csak Zalaegerszegről, az első gratulációk például Kisvárdáról, Békéscsabáról, Budapestről és Szombathelyről érkeztek. Ennek az lehet az oka, hogy mivel egész életemben több lábon álltam, nem nagyon fért bele az időmbe, hogy leüljek beszélgetni, haverkodni, rengeteget jártam azonban meccsekre az ország minden szegletébe. Ezekből nagyon sok barátság született, és azt mondhatom, hogy több barátom van az ország többi részén, mint közvetlenül Zalaegerszegen és Kehidakustányban. E mellett természetesen itthonról is sokan gratuláltak, köztük Végh Gábor tulajdonos úr és Sallói István sportigazgató is, ezért is nagy megtiszteltetés ez a díj. Ebben szerepet játszott természetesen a Zalai Hírlapnál eltöltött 25 évem, és a napjainkban már ennél is több Nemzeti Sportos munkásságom. A mostani díjátadón is többnyire budapesti, illetve határon túli újságírókat tüntettek ki rajtam kívül. Ezzel kapcsolatban Sallói István annyit mondott: „Nagyon becsüld meg, mert egy országos elismerés rangot jelent. Ha egyet hibázunk, mindenki megtalál bennünket. Büszke lehetsz, hogy az elismeréseknél is „megtaláltak” a Magyar Sportújságírók Szövetségénél.” Örülnék annak, ha minél több vidéki kollégát is elismernének, hiszen a főváros határain túl is rengetegen dolgoznak magas szinten. Visszatérve az eredeti kérdésre, ilyenkor azért látja az ember, hogy kik az igazi barátai…

- A díj "névadójához", Gyulai Istvánhoz ráadásul személyes ismeretség is fűzött, hiszen atlétaként kezdted sportolói pályafutásodat...

- 16 évesen 10,8-at futottam 100 méteren a ZTE salakos pályáján, ami a mai stadion helyén volt. Már nagyon korán kezdődött az immáron fél évszázados kapcsolatom a ZTE-vel – sportolóként és újságíróként. Gyulai Pistát nem kell bemutatni, válogatott, 27-szeres bajnok atléta volt, egy példakép számomra. A másik példa előttem Szakály István volt, aki bár atlétaként lett ismert, labdarúgóként kezdte a pályafutását. Mindkettőnknek a legendás tréner, Kauzli Józsi bácsi volt a mesterünk. Gyulai István a sport mellett magas színvonalon végezte az újságírói szakmát, nemzetközileg jegyzett szakember volt. Szakály István pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy különösen a nehéz időszakokban az egerszegi atlétika talpon maradt. No, meg még az is fontos, hogy Pisti a mai napig a barátom, büszke vagyok rá.

- A labdarúgással hogy kerültél kapcsolatba?

- Tulajdonképpen mindig futballoztam, de inkább voltam ígéretes, mintsem szorgalmas. Nem csak az atlétika vagy a labdarúgás, hanem szinte minden sportág közel állt hozzám, iskolaválogatott voltam kézilabdában, kosárlabdában, röplabdában és kéttusában is. A gyorsaságom volt a legnagyobb erősségem, ha az irányító lábáról lecsúszott a labda vagy pontatlan volt egy hazaadás, rögtön ott termettem, és alacsonyabb osztályban többször több gólt is szereztem ilyen helyzetekből. Később rengeteget jártam a szomszédos megyékbe is mérkőzésekre, valamint ott voltam a ZTE összes meccsén is, így szinte mindenkit megismertem: Nagy Tamással először egy MTK-meccsen találkoztam, amit a kerítésen kívülről néztünk. Szabó II Zsolttal pedig Katafán, ahol stoppolt, hogy bejusson a vasárnap délelőtti edzőmeccsre. Ilyen sztorik után teljesen más viszony alakul ki a játékosokkal is, sosem éreztem azt, hogy távolságtartóak lennének vagy zavarná őket, hogy ott vagyok. Egy kivétellel az edzőkkel is mind kijöttem: kezdésként el szoktunk menni Bajánsenyére, ahol egy halászlé mellett megbeszéltük az élet nagy dolgait. Ezután már azért más a leányzó fekvése…

- Az újságírói pályafutásod során mik jelentették a mérföldköveket?

- Sosem osztottam, szoroztam, hogy hova, hány kilométert kell menni, magában a közegben éreztem jól magam, függetlenül attól, hogy Tótszentmártonba, BEK-meccsre vagy kosárlabda-mérkőzésre kellett mennem. Ott voltam Tótszentmártonban, ahol kikapta a néző a partjelző kezéből a zászlót, megdobálták kicsit, majd visszaadta a zászlót és ment tovább a támadás. A Manchester ellen is, ahol a hazai 1-0-s győzelem után Beckham olyan nehezen viselte a vereséget, hogy az öltözőbe tartva tele stoplival óriásit rúgott az akkori Népstadion liftjének vasajtajába. Van példa az emberi tartásra is: a ZTE elnökével, Lang Józseffel mentünk a folyosón a manchesteri sajtótájékoztató után, amikor odaugrott elénk Sir Alex Ferguson, hogy ajtót nyisson. Az az ember, akinek egy havi fizetése több volt, mint a ZTE több éves költségvetése. Ez az a fajta emberi alázat, amit nem lehet megtanítani, vagy van, vagy nincs. Benne megvolt, meg is lehet nézni az eredménylistáját.

- A közös munka folytán természetes, hogy kialakulnak szorosabb kapcsolatok, barátságok is azokkal, akikről az újságban kell írnia az újságírónak, e mellett viszont az objektivitásnak is meg kell maradnia. Ez mekkora kihívást jelentett, hogy sikerült megoldanod?

- Szerencsés vagyok, mert könnyen. Az első emlékezetes sztori az volt, amikor mi, a helyi tudósítók értékeltünk egy-egy szezont a Nemzeti Sportban, egy fél oldalt kellett írni. Úgy számoltam, hogy szerdán jelenik majd meg az anyag, így én kedden beszélek Garamvölgyi Lajos edzővel, mire hétfőn hívtak a szerkesztőségből, hogy nem holnapra, hanem ma kell az anyag. Hívtam Lajost, de nem vette fel. Utána felhívtam az édesanyját, akitől megtudtam, hogy nem érdemes próbálkoznom, ugyanis elmentek pálinkát főzni. A telefonját is otthon hagyta. Megkértem hát, adja át a fiának, hogy majd a keddi Nemzeti Sportban olvassa el, mit nyilatkozott. Leadtam az edző nevében az őszi teljesítmény értékelését, és a játékosok sorrendjét. Ennek az alapja az volt, hogy sokat beszélgettünk a hétköznapokban, és tudtam, kiről mit gondol a Zalában is közkedvelt tréner.

- Az újságíróknak is lehetnek kedvenc edzői, játékosai. Nálad ezen a téren kik viszik a prímet?

- Újságírói pályafutásom alatt egyetlen önkormányzati- vagy pártválasztásra nem mentem el, pont azért, hogy ne legyek bármivel is vádolható. Annak idején több klubtól is kerestek, hogy legyek elnökségi tag, de ezeket a megkereséseket is udvariasan visszautasítottam, hogy a semlegességet meg tudjam tartani. Érdekes történet, hogy annak idején többen azt mondták, hogy Szabó II Zsolt a kedvenc játékosom. A csapat egyik legendás orvosa viszont nem szerette őt, és amikor egy rossz mérkőzés után, amin ráadásul Zsazsa sem játszott jól, megkérdezte, hogy hányast adtam Szabó II-nek, én meg 7-essel válaszoltam, úgy kellett lefogni. Az emberi oldalt mutatja, hogy később az azóta már elhunyt Haffner doktorral nagyon jó baráti kapcsolatba kerültünk.

- Az elmúlt mintegy 40 évet nézve mik a legszebb, a ZTE labdarúgó-csapatával kapcsolatos emlékeid?

- Még láttam a fekete salakpályán – a mai óvoda helyén - a Szőcs János-féle ZTE-t a Videoton ellen, és már középiskolás éveim alatt is minden mérkőzésen kint voltam. Az első nagy csúcs az 1972-es feljutás az NB I-be, a második pedig természetesen a 2002-es bajnoki cím, persze a közte eltelt három évtizedben még sok jó csapata volt a Zetének. Érdekes szezon volt az utóbbi, hiszen bár jó csapat volt a ZTE, nem gondolta senki, hogy megnyeri a bajnokságot, így a nagyfőnökök, a Lang-Nagy kettős nagyon magasra emelte az aranyéremért járó prémiumot. Ráadásul kint voltam a csapattal Cipruson a szezon előtti edzőtáborban, ahol igencsak feszült volt a hangulat, és azt találtam mondani, hogy ez a csapat vagy bajnok lesz, vagy kiesik. A végkifejlet ismert…

- Nem csak a labdarúgás, hanem a média világa is folyamatosan változik, főleg napjainkban a digitalizációnak köszönhetően. Nem sírod vissza a „boldog békeidőket”, amikor mindenki a Nemzeti Sportból vagy éppen a Zalai Hírlapból értesült a friss hírekről?

- Ha visszasírásról nem is beszélnék, néhány példát hadd említsek: annak idején volt olyan BEK-döntő, aminek a tudósítását éjfélkor levettem a faxról, odaadtam a portásnak, ő biciklivel levitte a nyomdába, és másnap reggel megjelent az újságban. Ma este nyolckor vagy negyed tízkor van a lapzárta… Vagy annak idején 72 ezres példányszámban nyomtatták a Zalai Hírlapot, a mai számot már meg sem merem mondani. Azért sajnálom a nyomtatott sajtó folyamatos háttérbe szorulását, mert még mindig van egy jelentős réteg, akinek nincs internethozzáférése, így információhiányban szenved – ezt a problémát orvosolni kéne. Egyébként sajnos többnyire a BL-ről és a nemzetközileg jegyzett klubok ténykedéséről hallunk, mint újságírók. Ugyanakkor egy kicsit érthetetlen, hogy amikor csak egy példát véve Cristiano Ronaldo a Juventusba igazolt a Real Madridtól, ez nem a klubok honlapján jelent meg először, hanem a médiában. Jó lenne karöltve dolgozni, s a honlapoknak nem a sajtóval kellene versenyt futni, hanem más, apróbb, színesebb anyagokat adni, így még tájékozottabbak lehetnének a sportág kedvelői.

- Az osztályozás mindig sarkalatos kérdés, de a reakciók a mai napig azt mutatják, hogy érdekli a játékosokat, hogy milyen értékelést kapnak.

- Éppen ezért jártam el az ország minden szegletébe, hogy legyen viszonyítási alapom, lássam, hogy ott milyen teljesítményre milyen osztályzatot adnak. Ettől függetlenül tény, hogy nagyon nehéz osztályozni, mégpedig azért, mert az újságíró nincs ott az öltözőben, nem tudja, hogy az adott játékost milyen utasítással küldte ki az edző a pályára. Lehet, hogy a jobbhátvéd azért nem lépi át a felezővonalat, mert az edző ezt utasításba adta neki, és bár a feladatát ellátta, csak 4-est vagy 5-öst kap. Ahogy az élet minden területén, itt is igaz a Hemingway-idézet: „Mindig a Jóistennel bizniszelsz, egyszer nyersz, egyszer veszítesz.” A nagy számok törvénye alapján az osztályzatoknál is kijön a reális eredmény. Az biztos, hogy ha valaki 6,5-re játszott, akkor nem 6-ost, hanem 7-est adtam neki, mindig próbáltam pozitívan értékelni. Ez nem szimpátia kérdése. Ez a lokálpatrióta újságírás: adok, veszek - ezt a legendás ZTE-tréner, Gellei Imre fogalmazta meg. Bizonyos értelemben egy biznisz, csak egy vonal van: a tisztesség. Ettől nagyon kicsit mindig kitérünk, de nagyon nem szabad, mert akkor saját magad hitelét és a játékosét is elveszted.

- Milyen a viszonyod a szurkolókkal? Néha azért megesik, hogy két tűz közé vesznek egy újságírót…

- Közülük indultam én is, több évtizedig a lelátóról néztem a mérkőzéseket. Hogy csak egyet emeljek ki, ott voltam azon a legendás, havas esős Honvéd elleni 4-1-es találkozón is, ahol Kocsis Lajos lekéretőzött a pályáról. Tisztelem őket, nekik is megvan a véleményük, meg nekem is. Mindig mondtam, hogy nekem egy dologgal kell elszámolnom: a lelkiismeretemmel. Tartottam és tartom magam ahhoz, hogy azt írom le, amit látok, az sosem befolyásolt, hogy a szurkolók mit szeretnének hallani – ezt ugyanis nem az újságíró feladata közvetíteni. Ha viszont egyértelműen igaza van a szurkolóknak, azt nemcsak illik, kötelező tiszteletben tartani. A ZTE törzsszurkolói közül kiváló kapcsolatban vagyok Lahocsinszky Róberttel és Bánhegyi Rolanddal, a szurkolók megbecsülésével kapcsolatos elköteleződésemet pedig talán mi sem bizonyítja jobban, hogy 2019-ben, a Nyugat-dunántúli El Clásico című könyvünk megjelenése után szerzőtársaimmal szerveztünk megemlékezést a fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt ZTE-drukker, Sinkó Norbert emlékére.

- Az újságírás mindig ott volt az életedben, de tanítottál, agrártevékenységednek köszönhetően néhány éve az Év agrárembere lettél, panziót, éttermet működtetsz, könyveket írsz. Kellenek ezek ahhoz, hogy az ember ne váljon "szakbarbárrá"?

- Nekem a Jóisten így írta meg a forgatókönyvet, én pedig nem akartam rajta változtatni. Pedig könnyen megtehettem volna, hiszen amikor a Zalai Hírlapnál dolgoztam, egyidőben rendszeresen megkaptam a kérdést főszerkesztőmtől: „Vállalkozó vagy, vagy újságíró?” Maradtam mindkettő. A könyvírás egy újabb történet, de az biztos, hogy ehhez az életformához kellett a családom támogatása is. Nálunk szombati vagy vasárnapi családi ebéd maximum a szezon befejezése után volt. Még nászútra is novemberben, a bajnokság vége után mentünk a feleségemmel Dél-Afrikába. Viszont mindig megpróbáltam nem a nehézségek oldaláról megközelíteni a dolgokat, hanem onnan, hogy hogy tudom megoldani a feladatot, mi a következő lépés, és azt hiszem, ez vitt előre. A tanítással kapcsolatban pedig az jelenti a csúcsot, hogy 1988. június 13-án Tatabányán négytusában úgy nyertünk országos bajnokságot a tanítványaimmal, hogy 16 számból 15-ben egyéni csúcsot értek el. Amikor hazaértünk, kérdezte az igazgató, hogy hova kérem a szobrot. Ekkor még nem tudták, hogy két hét múlva már a Zalai Hírlapnál leszek próbaidőn, és 1988. augusztus 29-én főállásba kerültem.

- Visszatérve a jelenbe, azért az újságíró (el)ismertségének egyáltalán nem mindegy, hogy a csapat, amelyről tudósít, melyik osztályban és hogy szerepel. Ennek tükrében mit jelentett számodra az NB I-be való visszajutás 2019 tavaszán?

- Mindent, mert addig NB II-es újságíró voltam. Egy régi kedves kollégával viccelődtünk mindig ezen, aztán belém is ivódott, és az NB II-es évek alatt gyakran megkaptam, hogy csak NB II-es újságíró vagyok. Szerencsére közel másfél éve már nem hivatkozhatok erre.

- Meg kell említenünk, hogy a mai napig a ZTE szinte összes idegenbeli mérkőzésén is ott vagy Kisvárdától Miskolcon át Paksig. Mi motivál ennyire a mai napig?

- Szeretem a ZTE-t és a sportot – ennyi.

- Mit kívánnál a ZTE-nek a következő évekre?

- Kedvelem a látványos focit, de a sikeres számomra mindig fontosabb volt – tehát legyen szép játék, de az első az eredményesség. Nem is kívánhatnék mást, hogy legyünk még legalább tíz évig a magyar élvonal meghatározó szereplői. E mellett szeretnénk mindenkinek egy boldog és sikeres 2021-es évet kívánni!

- Óházy Bálint -

 

/ megosztás